Először is lekell szögezzem, hogy idáig idegenkedtem ettől a megnyilvánulási formától, nem kerestem a nyilvánosságot, már amennyire ez nyilvános ugye. Mégis úgy érzem, hogy ide leírva könnyebb lesz elfogadni és megérteni mindazt ami történik a világban.
Lássuk csak hol is kezdjem...Megvan, talán ott, hogy minden ember életében eljön egyszer egy pillanat, amikor mindent magamögött hagy és új útra téved. Ez történt velem is, bár nem egyedül mentem. Egy költözés formájában éltem meg, ami persze elég gyatrán hangzik, de szörnyű fájdalmat és űrt sikerült kreálnom magamban. Minden barát és haver lassan eltűnt, nem maradt semmi, csak az új közeg, egy rideg ház...
Igen itt kezdődött, lassan ráébredve, hogy a megszokott szép és néha kicsit göröngyös élet véget ért, egy új út indul az ismeretlenbe. Hetedikes lettem abban az évben, hihetetlen, hogy mégis eltelt az idő...De vissza az eredeti gondokhoz.
Elsőként felmerült az a bizonyos baj, hogy szigorú nevelésem miatt a tanulás akadálymentesen ment és ezt az új osztály nem nézte jó szemmel. Jött az utálat és a harag, bár nem értettem miért is ez történik, eredendően láttam jónak tudni és tanulni, bármi is volt az. Csupán a közeg volt visszahúzó erő, és csakhamar rájöttem, hogy barátokra és haverokra csak nehezen, vagy sehogy nem tudok rálelni. Mindenkit az érdekek hajtottak, nem mintha napjainkban ez máshogy volna..Egy házi vagy egy kis súgás jelentette az aktuális haverságot. Aki pedig nem volt szimpatikus és nem segítettem - mert nem mindíg tettem azért, hál a jó istennek - az veréssel fenyegetett, ezt mondjuk minden esetben megúsztam. A végére mégis maradt egy két olyan ember akivel sikerült egy puszán érdekek által kitámasztott haverság helyett valami közelebbit kialakítani. Így utólag azért mégis valahogy örülök neki, hogy a sok paraszt nem maradt az ismerősöm, elmondhatatlan, hogy mennyire műveletlenek az emberek. Mindenhonnan ez ömlik vissza, a tömeg, mint valami csorda kántálja az aktuális kívánságokat, néhol egy-egy téglával, gumilövedékkel, néha ellopott '56-os tankal pecsételve igényeit. A nemzet bukása...De megint eltértem...Ejej, nem megy ez olyan jól, mint terveztem:)
Szóval végig kínlódtam két nyomorultsággal kikövezett évet, de ha más nem, kárpótolt az a sok virág amit ballagásomra kaptam. Nagyon örültem neki, pedig eléggé távol áll tőlem ez a téma, mégis, mostanában is egyre jobban ámolatba ejt ez a finom illat, amit a ház előtti kicsiny kertben illatozó virágok öntenek magukból. Valahogy jó érezni, hogy él a környezet, még szerencse, hogy nem pesten lakom...
Konklúzió:
A két év alatt rájöttem, hogy bízni nem szabad senkiben aki az ottani emberek közé tartozott. Kivéve azt a kettőt. Az ottaniak közül nem tudok olyanról, aki sokra vitte volna, kivéve jómagam és ez nem egoizmus inkább minimalizmus szerű valami. Azért rossz látni, hogy a kőműves és szerkezet lakatos illetve a biztonsági őr az álomszakma ezen emberek számára. Én meg se merek nyikkanni, hogy diplomát akarok, és jól fizető állást...
Hát ez a kezdet, szépen lassan majd kibontom, hátha megérted kedves olvasó, márha olvassa akárki is rajtam kívül ezt a pár elnyűtt sort...
